A margarétás kert végében állt egy apró házikó. Az ablakában levendula illatozott, a konyhájában mindig akadt egy kis liszt, a legpuhább foteljében pedig pontosan ketten fértek el.
Ott lakott Terike és Ferike.
Egy reggel Ferike különösen korán ébredt. Elővett egy barackszínű anyagdarabot, cérnát és egy egészen kicsi, hímzett margarétát. Meglepetést szeretett volna készíteni Terikének.
Óvatosan öltögetett. Néha kidugta a nyelve hegyét, úgy figyelt. Mire elkészült, egy puha szívecske feküdt a tenyerében.
Csakhogy az egyik oldala kerekebb lett, mint a másik.
Ferike jobbra fordította. Balra fordította.
– Hát te bizony egy kicsit ferde vagy – suttogta.
A szívecske nem válaszolt. Csak ott üldögélt a tenyerében, a közepén az apró margarétával.
Ferike elrejtette egy kosárkába.
A konyhából ekkor meghallotta Terike hangját:
– Süssünk valamit! Olyat, amit már sütés előtt is jó nézegetni!
Szívecskés kekszet készítettek.
Terike nyújtotta a tésztát, Ferike szaggatta a formákat. Az első keksz túl vastag lett, a második a deszkához ragadt, a harmadik pedig egészen úgy festett, mint egy krumpli.
– Ez milyen szív? – kérdezte Ferike.
Terike komolyan szemügyre vette.
– Szerintem ez egy nagyon jóllakott szív.
Úgy nevettek, hogy Ferike hosszú füle majdnem belelógott a lisztes tálba. Terike gyorsan félrehajtotta, aztán letörölt egy fehér foltot a barátja arcáról.
Amíg a kekszek hűltek, kisétáltak a kertbe.
Alig értek a margarétákhoz, eleredt az eső.
Ferike kinyitotta a barackszínű esernyőt. Terike hosszú füle kilógott alóla, és a végére rápottyant egy kövér esőcsepp.
– Gyere közelebb – mondta Ferike.
Terike odabújt hozzá.
– Így jó?
– Így pont jó.
Egy darabig csak hallgatták, hogyan dobolnak a cseppek a fejük fölött. Terike közben óvatosan belelépett egy pocsolyába.
Placcs.
Ránézett Ferikére.
Ferike is belelépett.
Placcs.
Ezen megint nevetni kellett.
Amikor kisütött a nap, leültek a fa alá. Ferike elővette a kosárkát, de még egy pillanatig nem nyitotta ki.
– Készítettem neked valamit – mondta végül. – Csak… az egyik oldala nem egészen olyan, mint a másik.
Terike két kézzel vette át a puha szívecskét.
Végigsimított az öltéseken, aztán megérintette a margarétát.
– Ezt mind te varrtad?
Ferike bólintott.
– Még a virágot is?
Újabb bólintás.
Terike a mellkasához ölelte az ajándékot.
– Akkor ezt fogom magammal vinni, amikor nem vagy mellettem.
Ferike felnézett.
– Azt hittem, zavarni fog, hogy ferde.
– Engem az zavarna, ha a kosárban hagytad volna, és sosem mutatod meg.
Este összekucorodtak a nagy fotelben. Terike kinyitotta a mesekönyvet, Ferike pedig a vállára hajtotta a fejét. A szívecske ott pihent közöttük.
– Holnap is sütünk jóllakott szíveket? – motyogta Ferike.
– Sütünk.
– Krumpliformájút is?
– Abból lesz a legtöbb.
Ferike elmosolyodott. Mire Terike a mese második oldalára ért, már aludt.
Terike feljebb húzta rajta a takarót, és óvatosan betakargatta a hosszú fülét is.
A kicsit ferde szívecske éppen elfért kettejük között.
Kamilla Akhmin