Még öt perc
Apa minden reggel pontosan tudta, mikor kell felkelni. Kihúzta magát, megigazította díszes farktollazatát, és akkorát kukorékolt, hogy a kicsi a tojáshéj aljáig húzódott.
– Még öt perc – motyogta.
Anya lehajolt hozzá.
– Tegnap még azt mondtad, ma te ébresztesz minket.
A héj fölött megjelent egy apró csőr.
– Én már ébren vagyok. Csak a lábam alszik.
Apa nagyon igyekezett komoly maradni. Ez egészen addig sikerült, amíg a kicsi ki nem nyitotta a szárnyait, fel nem emelte a fejét, és meg nem próbált kukorékolni.
Egy vékony kis hang jött ki belőle.
Aztán csönd.
– Ez még csak a próba volt – közölte.
Délelőttre az egyik lába is felébredt. Óvatosan átemelte a héj peremén, és letette a földre. Anya közelebb hajolt, de nem mozdult helyette. Megvárta, amíg a másik láb is követi.
A kicsi tett két bizonytalan lépést, aztán eltűnt apa díszes farktollazata mögött.
– Hová lett? – kérdezte apa, pedig a tollai mellett jól látta a kikandikáló csőrt.
Anya körülnézett.
– Az előbb még itt volt.
A faroktollak mögül kuncogás hallatszott.
Délután apa egy apró virággal érkezett. Anya elé tette, és kissé meghajolt.
– Ezt neked találtam.
A kicsi rögtön keresni kezdett. Végül odacipelt mellé egy egészen közönséges kavicsot.
– Ezt pedig én.
Anya egymás mellé igazította a két ajándékot.
Estére a kicsi visszamászott a héjába. A feje már a peremén pihent, amikor még egyszer felnézett.
– Holnap is itt lesztek?
Anya csőre finoman az övéhez ért.
– Itt.
Apa pedig ezúttal olyan halkan válaszolt, hogy még egy álmos fiókát sem ébresztett volna fel.
– De reggel te kukorékolsz.
– Jó – suttogta a kicsi. – Csak öt perccel később.
