ORI TÖRTÉNETE
A fény őrzője
A városban minden világított.
Az épületek homlokzata, a hidak pereme, még a járdába süllyesztett vékony csíkok is. Éjszakánként olyan fényes volt minden, hogy a gyerekek csak képekről ismerték a csillagokat.
Egy reggel különös alak jelent meg a téren.
Karcsú teste az ég felé nyúlt, vállai két felfelé forduló szárnyra emlékeztettek. Nem volt szeme. Kék kezei között aranyló kristályt tartott, a testén nyíló ovális ürességen át pedig látni lehetett a várost.
Senki sem látta, ki hozta oda.
Az emberek lefényképezték, aztán továbbmentek. Azt hitték, újabb dísz a felhőkarcolók között.
Egy kislány azonban megállt előtte.
Aznap költöztek a városba. A kabátzsebében egy apró kavicsot szorongatott, amelyet a régi otthonuk kertjéből hozott magával. Sokáig nézte az alak kezében pihenő kristályt, majd elővette a követ.
– Te is elhoztál valamit otthonról? – kérdezte.
A kristály belsejében lassan megmozdult a fény.
A kislány közelebb lépett. Az aranyló mélységben egy pillanatra felismerte a kertjük fáját. A ferde ágat, amelyre hintát kötöttek. A levelek között átsütő délutáni napot.
– Hiányzik – suttogta.
A szobor fénye finoman végigsiklott az ujjain. A kavics átmelegedett a tenyerében.
Másnap újra eljött. Harmadnap már az édesanyját is magával hozta.
Idővel mások is megálltak. Volt, aki egy nevet mondott ki. Más csak csendben állt néhány percig. A kristály mindenki előtt egy kicsit másként ragyogott.
A kislány Orinak nevezte el az alakot.
És amikor később megkérdezték tőle, miért van üres hely a szobor testében, átnézett rajta a nyüzsgő térre.
– Hogy mi is beleférjünk.
Írta: Kamilla Akhmin
