A kedvesség őrzői

Lumit rendszerint előbb lehetett hallani, mint meglátni.

A dereka körül futó gyűrűk finoman csilingeltek, ahogy végigsietett a szobán. Mindig akadt valami sürgős dolga: megnézni, kinyílt-e a százszorszép, megigazítani a plüssmackó takaróját, vagy megmutatni Noirnak egy egészen különleges kavicsot.

Lumi szerint majdnem minden kavics egészen különleges volt.

Noir mindegyiket megnézte.

Kissé oldalra billentette kristályos fejét, megforgatta a tenyerében, aztán helyet keresett neki a polcon. Amikor a polc megtelt, készített egy másikat.

Lumi korallszínű volt, rubinvörös kristályokkal. Kíváncsian hajolt mindenhez, és ha örült, egész testével örült: ágacskái megremegtek, karikái meglendültek, lábai pedig rendszerint különböző irányokba indultak.

Ölelni is ilyen lelkesen tudott.

– Jövök! – kiáltotta ilyenkor.

– Látom – felelte Noir, és megtámaszkodott.

Ez többnyire segített.

Noir fekete-arany volt, kristályaiban meleg borostyánfény derengett. Szeretett lassan, gondosan csinálni mindent. Egy ajándék masniját háromszor is megkötötte, mire megfelelőnek találta, és ha teát készített, előbb megérintette a csészét, nehogy Lumi megégesse a kezét.

Titkot tartani viszont egyáltalán nem tudott.

Amint elrejtett valamit a háta mögé, olyan feltűnően egyenesen állt, hogy Lumi rögtön gyanakodni kezdett.

– Mi van nálad?

– Semmi.

– Virág alakú semmi?

Noir ilyenkor lassan előhúzta a virágot.

Lumi pedig minden alkalommal úgy örült, mintha nem sejtett volna semmit.

Noir ritkán kezdeményezett ölelést. Néha csak közelebb húzta a székét, vagy egy kicsit tovább tartotta Lumi kezét. Lumi idővel megtanulta észrevenni ezeket a halk kéréseket.

Ilyenkor nem kiáltotta, hogy „Jövök!”

Csak odabújt.

Persze nem mindig értettek egyet.

Lumi szeretett volna minden talált dolgot hazavinni. Noir szerette volna, ha legalább az ajtó ki tud nyílni. Egyszer Lumi megsértődött, mert Noir azt mondta, egy teljes faág talán már nem fér el az asztalon.

Elfordult, és egy darabig nagyon elfoglaltan nézegette a falat.

Noir leült mellé. Nem sürgette.

– A kis ág elfér? – kérdezte végül Lumi.

– Egy vázában.

– Kettő?

Noir elgondolkodott.

– Ha a teáscsészémet visszakapom.

Lumi odanyújtotta. Már három kavics volt benne.

Amikor Lumi szomorú lett, kristályos ágacskái lejjebb hajoltak. Noir ilyenkor mellé ült, és ott maradt akkor is, ha egy ideig egyikük sem szólt.

Amikor pedig Noir próbált mindent egyedül megoldani, Lumi finoman beleakasztotta a kezét az övébe.

– Ezt most ketten visszük.

Így tanulták egymást, napról napra.

Lumi észrevette, mikor kell csendesebben közelednie. Noir megtanulta, hogy néha lehet terv nélkül elindulni, és hogy az esőben tett séta is lehet jó ötlet.

Különösen egy arany esernyő alatt.

A gyűrűik még mindig gyakran összeakadtak. Ilyenkor megálltak, próbáltak erre fordulni, aztán arra, végül valamelyikük nevetni kezdett.

– Már megint túl közel jöttél – mondta Noir.

Lumi hozzásimult.

– Tudom.

Noir pedig lejjebb billentette föléjük az esernyőt.

Kamilla Akhmin

Az első csepp éppen Lumi fején ülő kristályra hullott.

Aztán a második is.

Felnézett az égre, és arrébb lépett. Az eső azonban ott is megtalálta. Újra odébb húzódott, de a dereka körül lebegő gyűrűkbe már apró tócsák gyűltek.

Ekkor valaki mellé állt.

Noir fekete volt, mint az éjszaka, kristályaiban mégis meleg, borostyánszínű fény lakott. Egy arany esernyőt tartott a kezében, és szó nélkül Lumi fölé billentette.

Most már nem esett rá az eső. Noir válláról viszont vékony patakban csorgott a víz.

Lumi észrevette. Közelebb lépett hozzá — egy kicsit túl közel. A körülöttük lebegő gyűrűk halkan összekoccantak, majd egymásba akadtak.

Megpróbáltak különválni. Balra fordultak. Jobbra fordultak. Ettől csak még jobban összegabalyodtak.

Végül mozdulatlanul maradtak, egymáshoz simulva az esernyő alatt. Lumi finoman középre húzta az arany nyelet.

Így már mindketten elfértek.

És akkor különös dolog történt.

Az esernyő pereméről lecsöppenő vízben összetalálkozott a rubin és a borostyán fénye. Minden lehulló csepp egy pillanatra arannyá változott.

Sokáig álltak ott. A gyűrűik idővel maguktól kioldódtak, de egyikük sem lépett távolabb.

Később két csésze fölött melegítették a kezüket, és figyelték az ablakon végigfutó esőt. Az arany esernyő az ajtó mellett száradt.

Másnapra elállt. Ők mégis magukkal vitték.

Hátha valahol újra szükség lesz egy közös menedékre.

Kamilla Akhmin